Visszaolvasgattam kicsit az elmúlt boldog éveket és történéseket. Nagyot változott a világ körülöttem, sok jóval, és olyan meglepivel is, amit nagyon nem szeret az ember semmilyen életszakaszban, ötvenpárévesen meg főleg nem. 

Amióta kijöttem az iskolapadból, gyakorlatilag ugyanazokkal az emberekkel dolgozom, több, mint 20 éve vállalkozásban is. És ennek most vége, mert megváltoztak a körülmények, elfogyott az alapanyag, és nekem végig kell élnem, ahogy a munkahelyem "elfogy". És hogy még szebb legyen a dolog, ugyanekkor fog megszűnni a férjemé is, tehát dupla öröm!

Gondoltam, végigvezetem, milyen is lesz munkát találni középfokú végzettséggel 50 felett, így vidéken. 

Nem telhet el úgy nap, hogy ne nézném meg az aktuális álláshirdetéseket (kevés van). Persze beadtam már két helyre is (hát egyelőre ennyire láttam magam alkalmasnak). Az első helyre már lassan 2 hete, de még nem válaszoltak. Ez nekem, az őskori kövületnek fura, ha én HR-es lennék, biztos válaszolnék annak is, akit nem veszünk fel. Megszoktam egy színvonalat, és nyilván nem mindenhol ez van.

Huszonévesen ez a helyzet talán még izgalmas is lenne, most azért van benne frusztráló rendesen, de tegnap este eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Csakazért sem fogok elkeseredni, és állástalanként gondolni magamra (már elképzeltem magam közmunkásként is, ami egyébként egyáltalán nem szégyen, de valljuk be, azért nem az a vágyunk), hiszen értékes ember vagyok ,és igenis sok mindenhez értek. Önbizalmam ugyan nincs valami nagy, jobban mondva nem értek hozzá, hogyan kell eladni magam jól. 

Így elsőre talán elég is ennyi, egyébként is meg kell néznem a mai álláshirdetéseket...

Majd jövök

Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?

A fiam másodikos gimnazista. (Te jó ég, milyen vén vagyok már!)  Eszembe jut, két évvel ezelőtt mekkora kínban, gondban voltunk iskolaválasztás terén. Mert egy nagyon eszes gyerek, csak lusta (volt), mint a föld. Valószínű, sok családban ismerős ez a párosítás.
Már hetedikben megbeszéltük többször, hogy ez az év, tudod, kicsim, a továbbtanuláshoz kell, légyszi, állj neki tanulni. Túdom, túdom (rögtön átmegy vadgalambba, ha unja a szövegemet), ugyanakkor fütyül megtenni. Nyolcadik év elején ugyancsak, a lelkem kidumálom, hogy most már aztán de tényleg, látom, hogy érti, néha még erőt is vesz magán, aztán....annyi más érdekes dolog van.

Mentségére legyen mondva, hogy hatodikos volt, amikor megszületett a kishúga, hetedikes korában pedig nagy tragédia ért minket, beteg lett Anyum, az utolsó hónapjait nálunk töltötte, ott is halt meg.
Ezekből adódóan nekem jóval kevesebb időm volt rá figyelni.

Szóval, nyolcadik félévi bizonyítvány erős közepes. Agyoncsapjam? Leordítsam a fejét? Tartsak kiselőadást Na ugye megmondtam címmel? Kicsit összeroppantam, aztán számba vettük a lehetőségeket.
Ő gépészbe szeretett volna menni, mert pár haverja is ott tanult, egyébként fogalma sincs, hogy melyik szakon mit is tanítanak, fogalma sincs mi is szeretne lenni. Esetleg gépészmérnök. (Ja, mikor még vonalzó mellett sem tud egyenes vonalat rajzolni.)  Hát persze, hiszen gyerek még.
Gimnázium? Ne vicceljek már, úgyse vennék föl, meg onnan nem mehet tovább gépészmérnöknek. Micsoda hülyeség ez. Kincsem, a gimiből bárhova mehetsz tovább, lenne még pár éved, addig kiderülne, mihez van kedved, miből vagy igazán jó, addig benő a fejed lágya.
Nem, nem, ő gépészbe megy, és kész, legyek szíves azt megjelölni elsőnek.

Ilyenkor ugye osztályfőnökit is többet  tartanak, az ofő próbál segítséget nyújtani a továbbtanulásban.
Szerinte jó lenne, ha szakmunkásképzőt is megjelölnénk, biztos ami biztos alapon. Te jó ég, ennyire rossz a helyzet?

Egyébként az én drágám akkor éppen vízilabdázott, s akkor egyszer csak támadt egy jó ötletem. A tanulmányi eredménye alapján nem juthat be a gimibe, na de mi van a sporttal? Ha, és esetleg a központi felvételit nem cseszi el nagyon, akkor a sportosztályt azért megpróbálhatjuk!
Meg különben is, én vagyok a felnőtt, így döntöttem, és kész!

Úgyhogy elsőként a gimi sportosztálya lett megjelölve, és csak utána a gépészből 2-3 tagozat.
Szerencsére a felvételi egész jóra sikerült (mondom, nem hülye, csak lusta!), és így összességében nem álltunk túl rosszul.

Megjöttek a papírok, második volt a a Gimié, addigra az már világos volt, hogy a gépészbe felvették. Emlékszem, szinte reszketett a kezem, amikor felbontottam: Sportosztályba felvételt nyert.  Túláradó örömmel bevágtattam a szobába, és felüvöltöttem, felvettek a gimibe.
Feküdt az ágyán, teljes nyugalomban, és közölte velem, hogy jó, Anya, akkor azt visszamondjuk, és a gépészt jelöljük meg. Leolvadt az arcomról a mosoly, mondom, hallottad egyáltalán mit mondtam? A fenekedet kellene a földhöz verni, te meg itt gépészezel. Szó sem lehet róla!

De mi lesz, ha ő nem fogja bírni a gimit? Aha, már miért ne bírnád? Tanulni kell kicsi drágám. Ennyi az egész. Nagy nehezen beletörődött, aztán az osztálytársak reakciói után már örülni is tudott. Osztályfőnöke szerint legalább nem kell megszakadnia a tanulástól.

Rögtön az elején kiderült, hogy jól választottunk. Ugyan a sportosztály azt jelenti, hogy 5 évig járnak suliba, az első évben angolt tanulnak rengeteget. Remek tanárai vannak, szeretik, és ő is kedveli őket.
Egyébként nagyon tisztelettudó, kedves, szeretnivaló gyerek (nem csak szerintem).
Emelt szintes angolos volt általánosban, 3-as jeggyel, a gimiben az évfolyam egyik legjobbja lett.
Semmiből sem rontott év végére, sőt az angol miatt jobbak lettünk.

Most másodikos. Másodikban rengeteg új tantárgy jött, fizika, kémia, földrajz, történelem, emberismeret, társadalomismeret. S kiderül, hogy az én fiam nagyon jó töriből. Imádják egymást a tanárnővel, versenyre megy. Sőt, tovább is jut, úgyhogy februárban megyei versenyen fog résztvenni.

Nem, nem dicsekedni akartam vele. Egyáltalán. Annak ellenére, hogy büszke vagyok rá, és persze úgy imádom ahogy van.
Inkább arra akartam rávilágítani, hogy nekünk szülőknek mekkora óriási felelősségünk van a továbbtanulás terén (is).  Ne engedjük, hogy kishitűek legyenek, s a választás sem lehet csak az övék.
Annyira gyerekek még 14 évesen, annyira nincs elképzelésük a jövőt illetően (tisztelet a kivételnek), ha lehetőség van rá, igenis hagyni kell őket tanulni még. A legrosszabb ami történhet, hogy a gimi után fog szakmát tanulni. De addigra sokkal érettebb lesz, meg ebben a buta világban is jobban kirajzolódik a jövő lehetősége, remélem.

Nem lenne szabad őket ennyi idősen, ilyen fontos kérdésben választásra bírni. Biztos sokan nem értenek egyet velem, szerintem 18 éves korukig kötelezőnek kellene lenni a tanulásnak, és csak utána választhatnának szakmát, vagy a továbbtanulást.

Azt is tudom, sokan vannak a gimnázium ellen, merthogy szakmunkásokra van szükség. Ja, de milyenekre? Akikkel én eddig találkoztam, csoda, hogy maguktól hazataláltak.  A tanulás még senkinek nem ártott meg.

Hülye vagyok, hiszen nem akarok én győzködni senkit, tudom, hogy a legtöbben megtesszük, amit tehetünk.
Csak eszembe jut, mi lett volna, ha teljesen rá hagyok mindent. Vagy ha elhiszem az ofőjének, hogy milyen gyengusz képességei vannak.
Na, szóval szülőnek lenni nem könnyű! (Viszont csodálatos).

Gondolom, nemcsak nekem okoz némi fejtörést, mi kerüljön az asztalra. Mármint kaja. Minden áldott nap, munkaidő végén kissé magamba roskadva teszem fel a kérdést, mi legyen a vacsora.

Merthogy vár otthon két nagydarab, kiéhezett férfiember, ebből az egyik kamasz, többe kerül etetni, mint ruházni. Plusz egy édes kis finnyás ötéves csajszi, aki nagyon könnyen tudja közölni, hogy: na én ebből biztos hogy nem eszek!

Egyébként szeretek főzni, bár leginkább a saját magam kreált, aránylag gyorsan elkészülő ételeket. Az a jó, amikor már a tervezésnél összegyűlik a számban a nyál. Mellesleg a kedves férjem a Szamár mintájára azt szereti kérdezni: Eszünk már? Lehetőség szerint percenként. Kicsit sem idegesít.
Na szóval, tegnap is egy ilyen gyors vacsora készült.
Aszongya:
Hozzávalók: 6 db tojás
                    2 pár virsli (én nagyon szeretem a Pick előre csomagolt 4 db-os roppanós változatát),
                    1 sima sajtkrém
                    kis doboz morzsolt kukorica
                    2 doboz tonhal konzerv
                    1 fej vöröshagyma (lehet lila is, vagy akár ilyen is meg olyan is)
                    1 pritamin paprika
                    15 dkg trappista sajt
                    10 dkg füstölt karaván sajt
                    25 dkg tészta (én a durumosat szeretem, kinek mi vált be)
                    Vaj

Ízlés szerint lehet hozzátenni gombát, cukkinit is, nem rontja el.

Elkészítési idő: Baromi rövid

Előveszek két edényt, az egyikben felteszem főni a tojásokat, a másikban pedig a tésztát. Közben egy serpenyőben (akkora legyen, hogy a tészta nélkül minden elférjen majd benne kényelmesen) felolvasztok kb. 5 dkg vajat, belekarikázom a virslit, utána cikkekben a hagymát is. Nyakon öntöm a lecsorgatott kukoricával, közben figyelek rá, hogy a tésztáról a víz ne öntse el a főzőlapomat, mert különben sípol, és kapcsolhatom  be újra.
Szépen takarékon kevergetem a serpenyőben a kevergetnivalót, s ha elkészült a tojás, akkor hideg vízbe teszem, fene sem akarja összeégetni az ujjait.
Belenyomom a serpenyőbe a sajtkrémet, kicsit összekutyulom. Ha a tojás elviselhető hőmérsékletű, akkor meghámozom őket, plusz lereszelem a trapinyó sajtot.
A tészta is megfől szépen, leöntöm a vizet róla, és egyenlőre félreteszem.
Közben a virslik szépen megpirulnak, a hagyma megpuhul, le is zárhatjuk alatta a lángot. (Hogy mondjuk ezt indukciós főzőlapnál?) Belekockázom a tojásokat, újra keverés. Közben kirobog a kicsi lányom (naná, kiküldték, mikor eszünk már, kérdezd meg anyádat), Anya, ez a leges-legjobb kaja, visszafut, elmeséli, mit is fogunk enni. Visszajön, addigra felbontom a két halkonzervet, ettől teljesen belelkesül, hal a serpenyőbe, összekever, s amíg a paprika felszeletelésével foglalkozom, addig Idus segítség gyanánt nekilát a kajának, csak úgy a tűzhelyen. Pici, randácska darabokban beledobálom a paprikát is, közben megérkeznek a férfiak. A fiam rögtön felháborodik a húga nyalakodásán, nem mintha bárkit érdekelne.

Megterítünk, aki kér tésztát, annak az kerül először a tányérjára. Aztán jön a virslis-halas-miegymásos csoda. Idus kivételével kockázunk rá karaván sajtot, a reszelt sajtból pedig természetesen mindenki kér.

Nem, nem felejtettem el a fűszereket, semmi nem kell. Így ahogy van, nagyon gyorsan elkészül, nagyon finom, nagyon könnyű mosogatni utána, mert elég szépen kinyalják a tányérokat.

Jó étvágyat!

Plusz dioptriák, agyő! 2. rész

December 01-jén voltam kontrollon. Rengeteget javult a szemem, igazából nem annyira az a fontos, hogy százalékosan mi jön ki, hanem a saját magam által tapasztaltak. Csodálatos dolog újra szemüveg nélkül lenni. Na szóval, jobb szem 85 %, bal szem 95 %. De fog ez még javulni, bár azt kell mondjam, ha így maradna, azt sem bánnám. Elolvasni változatlanul a legapróbb bolhabetűket is el tudom.

A vizsgálat után tettünk egy hatalmas sétát a Margit-szigeten, rugdaltuk a leveleket, megcsodáltuk a hatalmas platánfát. Megcsodáltuk, megcsodáltam, csak álltam és bámultam, csináltam a képeket róla, hihetetlen gyönyörű, lenyűgöző.
A japánkertet sem lehetett kihagyni, mivel Idus szerette volna megetetni a vadkacsákat. Én addig nézelődtem, irigykedve néztem a mocsárciprust, jaj, mikor lesz az enyém ekkora!!

Legközelebb január 05-én megyünk, úgy látszik, a pluszos műtét után gyakrabban van kontroll.
De legalább most már nyugodtabban megyek, már nem izgulok azon, hogy esetleg nem sikerült a műtét. Dehogyisnem sikerült, csodásan sikerült, és én újra látok szemüveg nélkül!
Hasonló cipőben járók tudom megértenek, ők átérzik mit jelent ez az érzés, s most már tudom, mennyire nem becsültem, milyen természetesnek vettem annak idején, amikor még nem kellett szemüveg.

Januárban jövök! Addig is boldog karácsonyt, és boldogabb új évet!

Olvasni igenis jó! De hogyan vegyük rá a gyereket?

Világéletemben könyvmoly voltam, már alsós koromban könyvet kértem ajándékba, bizony. Az olvasás szeretete mai napig megmaradt, inkább bújok ágyba egy jó könyvvel, minthogy valamelyik barom sorozatot nézzem a tévében.
Amikor a fiam megszületett, meg voltam győződve róla, hogy nincs a világon még egy ilyen édes, drága, okos, szép, egyszóval tökéletes gyerek. Ez mostanra annyiban változott, hogy született még egy tökéletes a családba, lány formátumban.
Imádtam anyának lenni, foglalkozni vele, s nagyon hamar elkezdtem neki meséket olvasni. Szerette is anya meséit, még ötödikes korában is ültem az ágya szélén, és olvastam, igaz, akkor már ifjúsági regényt.
Amíg kisebb volt addig a verses-mesés könyvek voltak a menők, aztán rátértünk a klasszikusokra. Micimackó, újra kisgyerek voltam, miközben olvastam, ugyanúgy élveztem, ahogy a fiam. Óz, a csodák csodája, imádtuk.  Andersen mesék, milyen gyönyörűek, s csodálatos a fordítása, most újra olvasom a lányomnak, s ő még nem ismerte a bájos szót.
Dzsungel könyve, még a világ is megszűnt körülöttem annak idején olvasás közben, s majdnem ugyanazt a varázst éreztem felnőttként, a fiamnak olvasva.
Viszont meg voltam győződve, hogy az olvasás szeretete is tovább örökíthető, ne csak a nagy dumájában hasonlítson rám az a gyerek! Sajna tévedtem. Ugyan nagyon hamar megtanult olvasni (úgy mentünk suliba), viszont magától rá nem tette a kezét egy könyvre sem. Úgy hetedik környékén már szívtelen voltam, és nyárra kötelező olvasmányként elő-előírtam neki egy-egy könyvet. Elolvasta, de jellemző, hogy két hónap múlva már a címére sem emlékezett. Aztán az idén nyáron (16 éves a drágám) föltűnt neki a marha hosszú, töméntelen sok könyvvel teli szekrényén néhány Agatha Christie regény.
A tíz kicsi négerrel kezdte, aztán elolvasta az összeset, és nem volt elég. Újra kezdte az elején. Közölte, hogy ez a nő zseniális, persze a legjobb regénye A tíz kicsi néger, de a többi is szuper.
Most meg rákapott az indiánregényekre. Ja, ja, Vadölő és társai. Félórán keresztül ecsetelte nekem, hogy szinte látta maga előtt a Nathaniel Bumppot, amint támaszkodik a puskájára, és csak néz maga elő, aztán elindul, és igen, le tudott mondani a szeretett nőről (Nyomkereső) a barátja kedvéért, ez a férfi a becsület, a tartás példaképe, s ma már nincs ilyen.
Egyébként valószínű igaza van. Én mindenesetre örülök neki hogy megjött a kedve az olvasáshoz, James Fenimore Cooper regényeiből rosszat nem tanulhat.
Jövőre megmutatom, hol találja a Fable regényeket.

Plusz dioptriák? Agyő!!

Tudom, rengeteg bejegyzést olvashatunk intralasik-es szemműtétekről. Dehogy én egyet sem találtam, ami a pluszos szemre vonatkozott volna, az is biztos. Pedig jó lett volna, mert így kicsit magamra vagyok hagyva. Viszont hátha én tudok segíteni  másoknak.

Szóval, az úgy volt, hogy 3 évvel ezelőtt a kolleganőm átesett egy ilyen francos szemműtéten. Igen, ő minuszos volt, mégpedig erősen, közel a - 10-hez, és mai napig tökéletes a látása. Jaj, de irigykedtem, de jó neki, nem kell többet szemüveget használnia! (Emlékszem, tizenéves koromban tökre irigyeltem a szemüvegeseket, micsoda hülyeség!). De beletörődtem, hogy én továbbra is pápaszemes maradok, mert már akkor 3,5 körül volt a szemem.
Körülbelül egy évvel ezelőtt viszont egy távoli ismerős (szintén nőci) műttette meg a szemecskéjét, és ő már +-os volt, bár igen kicsi dioptriával, talán 1,5-es. Akkor már belémbújt a kisördög, felmentem a Focus Medical honlapjára, és kitöltöttem a kérdőívet, miszerint alkalmas lennék-e? S mivel a válasz igen volt, egyre többet törtem a fejem rajta.

Közben eljutottam odáig, hogy a meglevő szemüvegemmel már finoman szólva nem láttam tökéletesen, olvasni pedig, ó borzalom, két szemüveggel szoktam. Ezt úgy csináltam, lehet röhögni, hogy egy másik, kb. 3-as szemüveget tettem a rendes szemüvegem elé, kb. belőttem a távolságot a könyvvel, és úgy olvastam. Azon kívül, hogy eszméletlen látványt nyújthattam, azért be kellett látnom, hogy ez így nem mehet a végtelenségig, s valószínűleg a szememnek is ártok ezzel a játékkal. Úgyhogy kitaláltam, hogy a 44. szülinapomra nulla dioptriákat kérek magamnak. A vacillálásnak az is oka volt, hogy nem egy olcsó mulatság, 250 e Ft/szem.

Újra kitöltöttem a kérdőívet, kaptam időpontot, fölmentünk, megnézték a szememet. Ha nem bánjátok, nem írom le az egész procedúrát, mert az ugyanaz, mint a minuszos szemnél, és azt ezer helyen olvashattátok már.
Az eredmény az volt, hogy a szemeim + 4,25 dioptriásak, mind a kettő, szépen ügyesen. Olvasáshoz viszont már + 6-os szemüvegre lett volna szükségem. Ez igen, gondolhatni, milyen boldog voltam, bár körülbelül sejtettem. Ráadásul +1 rejtett dioptriám is van, amit nem lehet korrigálni.
A doktornő elmondta, hogy a +4,25-öt le tudják venni a szememről (Isten neki, vegyék-vigyék), ugyanennyit fog az olvasásom is javulni, de ahhoz fog kelleni kb. 1-1,5-es szemüveg.
Mit mondjak, én ettől is boldog voltam, jaj de jó, akkor intralasik, 1 hét múlva újra találka, alaposabb vizsgálat céljából.
Mondjuk ez az utazgatás kissé fárasztó, innen Kaposvárról, de eszi penész , ezért érdemes.

Szerencsére a következő vizsgálatnál sem találtak kizáró okot, javasolták, hogy minél hamarabb essünk neki a szememnek, ezért október 30.-ra ki lett tűzve a nagy nap.
Érdekes módon nem is izgultam. Pedig szakramentumos egy természet vagyok, képes vagyok minden szir-szaron rágódni, aggódni, emészteni magam, de most valahogy eszembe sem jutott.
Aznap azért már görcsöltem kicsit, de nem akartam megfutamodni.
Fölkísért a nagyfiam is, biztatott, olyan édesen tartotta bennem a lelket, mert akkor azért volt bennem olyan, hogy mi lenne ha inkább hazamennénk.

A műtétről sem írok különösebben, gondolom azt is olvastátok már hogy működik, mondjuk hihetetlen élmény, azt kell mondjam, 18 perc volt ajtónyitástól ajtócsukásig, fájdalom semmi, az asszisztensek, orvosok kedvesek, profik, mint mondjak.

Nekem utána sem volt fájdalmam. Hazafelé ugyan a szememet kinyitni nem tudtam, a cseppentéshez is két ujjat kellett szétfeszíteni. Olyan érzés volt, mint amikor beleütnek a szemedbe (nem a fájdalom miatt), és utána rettentően könnyezik. Ez kitartott egész estig, másnap pedig semmi nem volt.

Ja, a látásom. Hát az nem volt az a katartikus, LÁTOK......, mint a kolleganőmnek. Na, jó, másnap gyakorlatilag minden homályos volt. Olvasni viszont, a legapróbb bolhapöttyöt is láttam. Szóval az 1 napos kontrollon nekem látásélességet nem is néztek, nekem olyan egyszerűen nem volt. Megkaptam az előírást, miből mennyit csöppentsek, 1 hét múlva találkozunk.

Minden reggel a tükör volt a támpont. Milyen közelről látom magamat. S minden reggel egy picivel távolabb állhattam.  De a távollátásom az katasztrofális volt, mintha párában jártam volna. Néha szédültem is a közel és távollátás közti óriási különbségtől. A közelim viszont olyan tiszta volt, hogy szinte fájt.
Az 1 hetes kontrollon a jobb szemem 20!!! %-os volt, a bal 50. Nem az a dokinő vizsgált, aki megműtött, nem is volt túl beszédes, de kénytelen voltam rákérdezni, valami baj van? (Magamban persze teljesen bepánikolva azt üvöltöttem: Nem igaz, hogy pont az én szememet kellett elcsesznetek!?).
Nincs semmi baj, mondja, csak átment a szemem (mindkettő), minuszosba. Meg kell várni, hogy 0-ás legyen. Tudok jönni 2 hét múlva?
Naná, imádok Peste járkálni, majd kétórás út 15 perc miatt. Igen, mérges voltam. Magamra. Mégse kellett volna belemenni, tessék, elcseszték a szememet, se pénz se posztó.

Közeli ismerőseim megszokták lassan, hogy néha rájuk bámulok, mint a birka, ezzel szoktam tesztelni, hogy mennyire látok. S azért valamennyit mindig alakult. A legrosszabb az volt, amikor egy egész jó nap után másnap újra kevésbé láttam. Az mindig nagy csalódás volt.

A három hetes kontrollnál kértem, hogy  az a dokinő vizsgáljon, aki megműtött. Nagyon kedves volt, mindegyik szemem javult valamennyit, a jobb már 35 %-os (micsoda előrelépés). Elmondta, hogy ez most kicsit türelemjáték, nagyon nagyok voltak a dioptriák, amiket le kellett venni, s valóban, átmentek minuszosba a szemeim, de nyugodjak meg, teljesen rendbe fog jönni. Ja, és a hullámzás, mármint hogy egyik nap jobb, másik nap újra gyengébb, ez is természetes, még gyógyul a szemem. Találka két hét múlva, az 5 hetes kontrollon.

Most itt tartok, szombaton megyek az 5 hetes kontrollra. Az elmúlt két hétben nagyon sokat javult a szemem, a tobradexet abba lehetett hagyni, már csak műkönnyezek.
Olvasni változatlanul mindent, a legapróbbat is, és a távoli is nagyon szépen alakul. Most már nem aggódok, viszont annál jobban örülök, csuda jó dolog LÁTNI, szemüveg nélkül. Bár néha még most is föltolom az orromra a nemlétezőt, nem hiányzik a szemüveg, de nem ám.

Tudom, még nagyon friss ez az egész, hogy bárki is fogja magát, és rohanjon megműttetni magát, de majd jelentkezem később is, hátha vannak sorstársaim, akiknek ez reményt jelent a szemüveg nélküli élethez.

Szép napot mindenkinek!

Anyának lenni

Pici lányom tegnap lett 5 éves! Mintha tegnap lett volna, mikor megszületett. Egy szülinap is alkalmas arra, hogy megálljunk, és elmerengjünk picit.
Mennyi mindent kaptam tőled, mennyivel több lettem általad, kicsi drágám. Köszönettel tartozom Neked, azért, hogy vagy, azért, hogy másodszor is anya lehettem.
Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor 10. hetes terhesen vérezni kezdtem, mennyire féltettelek. Berohantam a kórházba, ott csináltak egy UH-t, és ott voltál virgoncan, mint a Shrekből a mézeskalácsfigura, pont úgy néztél ki, és rúgtál egy hatalmasat. Végigcsináltad velem az építkezést, ott a pocakomban, nem is híztam el! Te viszont nőttél-nőttél szorgalmasan, alig bírtalak cipelni.
Engem kicsit kimerített a munkásokkal való örökös harc (apa ezt szépen átpasszolta rám), a hormonjaim a fejük tetején voltak, de a szobád elkészült időre.
Aztán azon a bizonyos hajnalon, amikor jelezted, hogy itt az idő, annak ellenére rohantam a kórházba, hogy a tesód születésénél megfogadtam, ha lesz következő, akkor inkább otthon "szenvedek" amíg lehet. Hiába, sok idő eltelt kettőtök születése között. A kórházban azt mondták, nem biztos, hogy aznap megszületsz, de haza már nem engedtek. Veled nem is vajúdtam, édes.  Csak hevertem egész nap, néha el is szunyókáltam. Rendszertelenül jöttek a fájások. Késő délután megvizsgált a doki, és azt mondta, itt az idő. S attól, hogy fölálltam, mintha egy lavina indult volna meg. Nagyon ki akartál bújni. Nem telt bele 20 perc, és a karomban voltál. 4100 grammal és 56 centivel nem voltál épp pici baba, az a húsz perc, tömény szenvedés volt. De abban a pillanatban elfeledtem, ahogy oda tettek a mellemre.
Minden percre emlékszem, kincsem, mert annyi sok élményünk van. A tüneményes mosolyod, az első lépések, az első szavak. S azóta a folyamatos, óriási fejlődés, amin keresztül mentél, keresztülmész. Egy csoda, hogy az anyukád lehetek. Köszönöm, hogy része vagyok az életednek drágám, nagyon boldog szülinapot!