A fiam másodikos gimnazista. (Te jó ég, milyen vén vagyok már!) Eszembe jut, két évvel ezelőtt mekkora kínban, gondban voltunk iskolaválasztás terén. Mert egy nagyon eszes gyerek, csak lusta (volt), mint a föld. Valószínű, sok családban ismerős ez a párosítás.
Már hetedikben megbeszéltük többször, hogy ez az év, tudod, kicsim, a továbbtanuláshoz kell, légyszi, állj neki tanulni. Túdom, túdom (rögtön átmegy vadgalambba, ha unja a szövegemet), ugyanakkor fütyül megtenni. Nyolcadik év elején ugyancsak, a lelkem kidumálom, hogy most már aztán de tényleg, látom, hogy érti, néha még erőt is vesz magán, aztán....annyi más érdekes dolog van.
Mentségére legyen mondva, hogy hatodikos volt, amikor megszületett a kishúga, hetedikes korában pedig nagy tragédia ért minket, beteg lett Anyum, az utolsó hónapjait nálunk töltötte, ott is halt meg.
Ezekből adódóan nekem jóval kevesebb időm volt rá figyelni.
Szóval, nyolcadik félévi bizonyítvány erős közepes. Agyoncsapjam? Leordítsam a fejét? Tartsak kiselőadást Na ugye megmondtam címmel? Kicsit összeroppantam, aztán számba vettük a lehetőségeket.
Ő gépészbe szeretett volna menni, mert pár haverja is ott tanult, egyébként fogalma sincs, hogy melyik szakon mit is tanítanak, fogalma sincs mi is szeretne lenni. Esetleg gépészmérnök. (Ja, mikor még vonalzó mellett sem tud egyenes vonalat rajzolni.) Hát persze, hiszen gyerek még.
Gimnázium? Ne vicceljek már, úgyse vennék föl, meg onnan nem mehet tovább gépészmérnöknek. Micsoda hülyeség ez. Kincsem, a gimiből bárhova mehetsz tovább, lenne még pár éved, addig kiderülne, mihez van kedved, miből vagy igazán jó, addig benő a fejed lágya.
Nem, nem, ő gépészbe megy, és kész, legyek szíves azt megjelölni elsőnek.
Ilyenkor ugye osztályfőnökit is többet tartanak, az ofő próbál segítséget nyújtani a továbbtanulásban.
Szerinte jó lenne, ha szakmunkásképzőt is megjelölnénk, biztos ami biztos alapon. Te jó ég, ennyire rossz a helyzet?
Egyébként az én drágám akkor éppen vízilabdázott, s akkor egyszer csak támadt egy jó ötletem. A tanulmányi eredménye alapján nem juthat be a gimibe, na de mi van a sporttal? Ha, és esetleg a központi felvételit nem cseszi el nagyon, akkor a sportosztályt azért megpróbálhatjuk!
Meg különben is, én vagyok a felnőtt, így döntöttem, és kész!
Úgyhogy elsőként a gimi sportosztálya lett megjelölve, és csak utána a gépészből 2-3 tagozat.
Szerencsére a felvételi egész jóra sikerült (mondom, nem hülye, csak lusta!), és így összességében nem álltunk túl rosszul.
Megjöttek a papírok, második volt a a Gimié, addigra az már világos volt, hogy a gépészbe felvették. Emlékszem, szinte reszketett a kezem, amikor felbontottam: Sportosztályba felvételt nyert. Túláradó örömmel bevágtattam a szobába, és felüvöltöttem, felvettek a gimibe.
Feküdt az ágyán, teljes nyugalomban, és közölte velem, hogy jó, Anya, akkor azt visszamondjuk, és a gépészt jelöljük meg. Leolvadt az arcomról a mosoly, mondom, hallottad egyáltalán mit mondtam? A fenekedet kellene a földhöz verni, te meg itt gépészezel. Szó sem lehet róla!
De mi lesz, ha ő nem fogja bírni a gimit? Aha, már miért ne bírnád? Tanulni kell kicsi drágám. Ennyi az egész. Nagy nehezen beletörődött, aztán az osztálytársak reakciói után már örülni is tudott. Osztályfőnöke szerint legalább nem kell megszakadnia a tanulástól.
Rögtön az elején kiderült, hogy jól választottunk. Ugyan a sportosztály azt jelenti, hogy 5 évig járnak suliba, az első évben angolt tanulnak rengeteget. Remek tanárai vannak, szeretik, és ő is kedveli őket.
Egyébként nagyon tisztelettudó, kedves, szeretnivaló gyerek (nem csak szerintem).
Emelt szintes angolos volt általánosban, 3-as jeggyel, a gimiben az évfolyam egyik legjobbja lett.
Semmiből sem rontott év végére, sőt az angol miatt jobbak lettünk.
Most másodikos. Másodikban rengeteg új tantárgy jött, fizika, kémia, földrajz, történelem, emberismeret, társadalomismeret. S kiderül, hogy az én fiam nagyon jó töriből. Imádják egymást a tanárnővel, versenyre megy. Sőt, tovább is jut, úgyhogy februárban megyei versenyen fog résztvenni.
Nem, nem dicsekedni akartam vele. Egyáltalán. Annak ellenére, hogy büszke vagyok rá, és persze úgy imádom ahogy van.
Inkább arra akartam rávilágítani, hogy nekünk szülőknek mekkora óriási felelősségünk van a továbbtanulás terén (is). Ne engedjük, hogy kishitűek legyenek, s a választás sem lehet csak az övék.
Annyira gyerekek még 14 évesen, annyira nincs elképzelésük a jövőt illetően (tisztelet a kivételnek), ha lehetőség van rá, igenis hagyni kell őket tanulni még. A legrosszabb ami történhet, hogy a gimi után fog szakmát tanulni. De addigra sokkal érettebb lesz, meg ebben a buta világban is jobban kirajzolódik a jövő lehetősége, remélem.
Nem lenne szabad őket ennyi idősen, ilyen fontos kérdésben választásra bírni. Biztos sokan nem értenek egyet velem, szerintem 18 éves korukig kötelezőnek kellene lenni a tanulásnak, és csak utána választhatnának szakmát, vagy a továbbtanulást.
Azt is tudom, sokan vannak a gimnázium ellen, merthogy szakmunkásokra van szükség. Ja, de milyenekre? Akikkel én eddig találkoztam, csoda, hogy maguktól hazataláltak. A tanulás még senkinek nem ártott meg.
Hülye vagyok, hiszen nem akarok én győzködni senkit, tudom, hogy a legtöbben megtesszük, amit tehetünk.
Csak eszembe jut, mi lett volna, ha teljesen rá hagyok mindent. Vagy ha elhiszem az ofőjének, hogy milyen gyengusz képességei vannak.
Na, szóval szülőnek lenni nem könnyű! (Viszont csodálatos).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése