Világéletemben könyvmoly voltam, már alsós koromban könyvet kértem ajándékba, bizony. Az olvasás szeretete mai napig megmaradt, inkább bújok ágyba egy jó könyvvel, minthogy valamelyik barom sorozatot nézzem a tévében.
Amikor a fiam megszületett, meg voltam győződve róla, hogy nincs a világon még egy ilyen édes, drága, okos, szép, egyszóval tökéletes gyerek. Ez mostanra annyiban változott, hogy született még egy tökéletes a családba, lány formátumban.
Imádtam anyának lenni, foglalkozni vele, s nagyon hamar elkezdtem neki meséket olvasni. Szerette is anya meséit, még ötödikes korában is ültem az ágya szélén, és olvastam, igaz, akkor már ifjúsági regényt.
Amíg kisebb volt addig a verses-mesés könyvek voltak a menők, aztán rátértünk a klasszikusokra. Micimackó, újra kisgyerek voltam, miközben olvastam, ugyanúgy élveztem, ahogy a fiam. Óz, a csodák csodája, imádtuk. Andersen mesék, milyen gyönyörűek, s csodálatos a fordítása, most újra olvasom a lányomnak, s ő még nem ismerte a bájos szót.
Dzsungel könyve, még a világ is megszűnt körülöttem annak idején olvasás közben, s majdnem ugyanazt a varázst éreztem felnőttként, a fiamnak olvasva.
Viszont meg voltam győződve, hogy az olvasás szeretete is tovább örökíthető, ne csak a nagy dumájában hasonlítson rám az a gyerek! Sajna tévedtem. Ugyan nagyon hamar megtanult olvasni (úgy mentünk suliba), viszont magától rá nem tette a kezét egy könyvre sem. Úgy hetedik környékén már szívtelen voltam, és nyárra kötelező olvasmányként elő-előírtam neki egy-egy könyvet. Elolvasta, de jellemző, hogy két hónap múlva már a címére sem emlékezett. Aztán az idén nyáron (16 éves a drágám) föltűnt neki a marha hosszú, töméntelen sok könyvvel teli szekrényén néhány Agatha Christie regény.
A tíz kicsi négerrel kezdte, aztán elolvasta az összeset, és nem volt elég. Újra kezdte az elején. Közölte, hogy ez a nő zseniális, persze a legjobb regénye A tíz kicsi néger, de a többi is szuper.
Most meg rákapott az indiánregényekre. Ja, ja, Vadölő és társai. Félórán keresztül ecsetelte nekem, hogy szinte látta maga előtt a Nathaniel Bumppot, amint támaszkodik a puskájára, és csak néz maga elő, aztán elindul, és igen, le tudott mondani a szeretett nőről (Nyomkereső) a barátja kedvéért, ez a férfi a becsület, a tartás példaképe, s ma már nincs ilyen.
Egyébként valószínű igaza van. Én mindenesetre örülök neki hogy megjött a kedve az olvasáshoz, James Fenimore Cooper regényeiből rosszat nem tanulhat.
Jövőre megmutatom, hol találja a Fable regényeket.
2012. november 30., péntek
2012. november 28., szerda
Plusz dioptriák? Agyő!!
Tudom, rengeteg bejegyzést olvashatunk intralasik-es szemműtétekről. Dehogy én egyet sem találtam, ami a pluszos szemre vonatkozott volna, az is biztos. Pedig jó lett volna, mert így kicsit magamra vagyok hagyva. Viszont hátha én tudok segíteni másoknak.
Szóval, az úgy volt, hogy 3 évvel ezelőtt a kolleganőm átesett egy ilyen francos szemműtéten. Igen, ő minuszos volt, mégpedig erősen, közel a - 10-hez, és mai napig tökéletes a látása. Jaj, de irigykedtem, de jó neki, nem kell többet szemüveget használnia! (Emlékszem, tizenéves koromban tökre irigyeltem a szemüvegeseket, micsoda hülyeség!). De beletörődtem, hogy én továbbra is pápaszemes maradok, mert már akkor 3,5 körül volt a szemem.
Körülbelül egy évvel ezelőtt viszont egy távoli ismerős (szintén nőci) műttette meg a szemecskéjét, és ő már +-os volt, bár igen kicsi dioptriával, talán 1,5-es. Akkor már belémbújt a kisördög, felmentem a Focus Medical honlapjára, és kitöltöttem a kérdőívet, miszerint alkalmas lennék-e? S mivel a válasz igen volt, egyre többet törtem a fejem rajta.
Közben eljutottam odáig, hogy a meglevő szemüvegemmel már finoman szólva nem láttam tökéletesen, olvasni pedig, ó borzalom, két szemüveggel szoktam. Ezt úgy csináltam, lehet röhögni, hogy egy másik, kb. 3-as szemüveget tettem a rendes szemüvegem elé, kb. belőttem a távolságot a könyvvel, és úgy olvastam. Azon kívül, hogy eszméletlen látványt nyújthattam, azért be kellett látnom, hogy ez így nem mehet a végtelenségig, s valószínűleg a szememnek is ártok ezzel a játékkal. Úgyhogy kitaláltam, hogy a 44. szülinapomra nulla dioptriákat kérek magamnak. A vacillálásnak az is oka volt, hogy nem egy olcsó mulatság, 250 e Ft/szem.
Újra kitöltöttem a kérdőívet, kaptam időpontot, fölmentünk, megnézték a szememet. Ha nem bánjátok, nem írom le az egész procedúrát, mert az ugyanaz, mint a minuszos szemnél, és azt ezer helyen olvashattátok már.
Az eredmény az volt, hogy a szemeim + 4,25 dioptriásak, mind a kettő, szépen ügyesen. Olvasáshoz viszont már + 6-os szemüvegre lett volna szükségem. Ez igen, gondolhatni, milyen boldog voltam, bár körülbelül sejtettem. Ráadásul +1 rejtett dioptriám is van, amit nem lehet korrigálni.
A doktornő elmondta, hogy a +4,25-öt le tudják venni a szememről (Isten neki, vegyék-vigyék), ugyanennyit fog az olvasásom is javulni, de ahhoz fog kelleni kb. 1-1,5-es szemüveg.
Mit mondjak, én ettől is boldog voltam, jaj de jó, akkor intralasik, 1 hét múlva újra találka, alaposabb vizsgálat céljából.
Mondjuk ez az utazgatás kissé fárasztó, innen Kaposvárról, de eszi penész , ezért érdemes.
Szerencsére a következő vizsgálatnál sem találtak kizáró okot, javasolták, hogy minél hamarabb essünk neki a szememnek, ezért október 30.-ra ki lett tűzve a nagy nap.
Érdekes módon nem is izgultam. Pedig szakramentumos egy természet vagyok, képes vagyok minden szir-szaron rágódni, aggódni, emészteni magam, de most valahogy eszembe sem jutott.
Aznap azért már görcsöltem kicsit, de nem akartam megfutamodni.
Fölkísért a nagyfiam is, biztatott, olyan édesen tartotta bennem a lelket, mert akkor azért volt bennem olyan, hogy mi lenne ha inkább hazamennénk.
A műtétről sem írok különösebben, gondolom azt is olvastátok már hogy működik, mondjuk hihetetlen élmény, azt kell mondjam, 18 perc volt ajtónyitástól ajtócsukásig, fájdalom semmi, az asszisztensek, orvosok kedvesek, profik, mint mondjak.
Nekem utána sem volt fájdalmam. Hazafelé ugyan a szememet kinyitni nem tudtam, a cseppentéshez is két ujjat kellett szétfeszíteni. Olyan érzés volt, mint amikor beleütnek a szemedbe (nem a fájdalom miatt), és utána rettentően könnyezik. Ez kitartott egész estig, másnap pedig semmi nem volt.
Ja, a látásom. Hát az nem volt az a katartikus, LÁTOK......, mint a kolleganőmnek. Na, jó, másnap gyakorlatilag minden homályos volt. Olvasni viszont, a legapróbb bolhapöttyöt is láttam. Szóval az 1 napos kontrollon nekem látásélességet nem is néztek, nekem olyan egyszerűen nem volt. Megkaptam az előírást, miből mennyit csöppentsek, 1 hét múlva találkozunk.
Minden reggel a tükör volt a támpont. Milyen közelről látom magamat. S minden reggel egy picivel távolabb állhattam. De a távollátásom az katasztrofális volt, mintha párában jártam volna. Néha szédültem is a közel és távollátás közti óriási különbségtől. A közelim viszont olyan tiszta volt, hogy szinte fájt.
Az 1 hetes kontrollon a jobb szemem 20!!! %-os volt, a bal 50. Nem az a dokinő vizsgált, aki megműtött, nem is volt túl beszédes, de kénytelen voltam rákérdezni, valami baj van? (Magamban persze teljesen bepánikolva azt üvöltöttem: Nem igaz, hogy pont az én szememet kellett elcsesznetek!?).
Nincs semmi baj, mondja, csak átment a szemem (mindkettő), minuszosba. Meg kell várni, hogy 0-ás legyen. Tudok jönni 2 hét múlva?
Naná, imádok Peste járkálni, majd kétórás út 15 perc miatt. Igen, mérges voltam. Magamra. Mégse kellett volna belemenni, tessék, elcseszték a szememet, se pénz se posztó.
Közeli ismerőseim megszokták lassan, hogy néha rájuk bámulok, mint a birka, ezzel szoktam tesztelni, hogy mennyire látok. S azért valamennyit mindig alakult. A legrosszabb az volt, amikor egy egész jó nap után másnap újra kevésbé láttam. Az mindig nagy csalódás volt.
A három hetes kontrollnál kértem, hogy az a dokinő vizsgáljon, aki megműtött. Nagyon kedves volt, mindegyik szemem javult valamennyit, a jobb már 35 %-os (micsoda előrelépés). Elmondta, hogy ez most kicsit türelemjáték, nagyon nagyok voltak a dioptriák, amiket le kellett venni, s valóban, átmentek minuszosba a szemeim, de nyugodjak meg, teljesen rendbe fog jönni. Ja, és a hullámzás, mármint hogy egyik nap jobb, másik nap újra gyengébb, ez is természetes, még gyógyul a szemem. Találka két hét múlva, az 5 hetes kontrollon.
Most itt tartok, szombaton megyek az 5 hetes kontrollra. Az elmúlt két hétben nagyon sokat javult a szemem, a tobradexet abba lehetett hagyni, már csak műkönnyezek.
Olvasni változatlanul mindent, a legapróbbat is, és a távoli is nagyon szépen alakul. Most már nem aggódok, viszont annál jobban örülök, csuda jó dolog LÁTNI, szemüveg nélkül. Bár néha még most is föltolom az orromra a nemlétezőt, nem hiányzik a szemüveg, de nem ám.
Tudom, még nagyon friss ez az egész, hogy bárki is fogja magát, és rohanjon megműttetni magát, de majd jelentkezem később is, hátha vannak sorstársaim, akiknek ez reményt jelent a szemüveg nélküli élethez.
Szép napot mindenkinek!
Szóval, az úgy volt, hogy 3 évvel ezelőtt a kolleganőm átesett egy ilyen francos szemműtéten. Igen, ő minuszos volt, mégpedig erősen, közel a - 10-hez, és mai napig tökéletes a látása. Jaj, de irigykedtem, de jó neki, nem kell többet szemüveget használnia! (Emlékszem, tizenéves koromban tökre irigyeltem a szemüvegeseket, micsoda hülyeség!). De beletörődtem, hogy én továbbra is pápaszemes maradok, mert már akkor 3,5 körül volt a szemem.
Körülbelül egy évvel ezelőtt viszont egy távoli ismerős (szintén nőci) műttette meg a szemecskéjét, és ő már +-os volt, bár igen kicsi dioptriával, talán 1,5-es. Akkor már belémbújt a kisördög, felmentem a Focus Medical honlapjára, és kitöltöttem a kérdőívet, miszerint alkalmas lennék-e? S mivel a válasz igen volt, egyre többet törtem a fejem rajta.
Közben eljutottam odáig, hogy a meglevő szemüvegemmel már finoman szólva nem láttam tökéletesen, olvasni pedig, ó borzalom, két szemüveggel szoktam. Ezt úgy csináltam, lehet röhögni, hogy egy másik, kb. 3-as szemüveget tettem a rendes szemüvegem elé, kb. belőttem a távolságot a könyvvel, és úgy olvastam. Azon kívül, hogy eszméletlen látványt nyújthattam, azért be kellett látnom, hogy ez így nem mehet a végtelenségig, s valószínűleg a szememnek is ártok ezzel a játékkal. Úgyhogy kitaláltam, hogy a 44. szülinapomra nulla dioptriákat kérek magamnak. A vacillálásnak az is oka volt, hogy nem egy olcsó mulatság, 250 e Ft/szem.
Újra kitöltöttem a kérdőívet, kaptam időpontot, fölmentünk, megnézték a szememet. Ha nem bánjátok, nem írom le az egész procedúrát, mert az ugyanaz, mint a minuszos szemnél, és azt ezer helyen olvashattátok már.
Az eredmény az volt, hogy a szemeim + 4,25 dioptriásak, mind a kettő, szépen ügyesen. Olvasáshoz viszont már + 6-os szemüvegre lett volna szükségem. Ez igen, gondolhatni, milyen boldog voltam, bár körülbelül sejtettem. Ráadásul +1 rejtett dioptriám is van, amit nem lehet korrigálni.
A doktornő elmondta, hogy a +4,25-öt le tudják venni a szememről (Isten neki, vegyék-vigyék), ugyanennyit fog az olvasásom is javulni, de ahhoz fog kelleni kb. 1-1,5-es szemüveg.
Mit mondjak, én ettől is boldog voltam, jaj de jó, akkor intralasik, 1 hét múlva újra találka, alaposabb vizsgálat céljából.
Mondjuk ez az utazgatás kissé fárasztó, innen Kaposvárról, de eszi penész , ezért érdemes.
Szerencsére a következő vizsgálatnál sem találtak kizáró okot, javasolták, hogy minél hamarabb essünk neki a szememnek, ezért október 30.-ra ki lett tűzve a nagy nap.
Érdekes módon nem is izgultam. Pedig szakramentumos egy természet vagyok, képes vagyok minden szir-szaron rágódni, aggódni, emészteni magam, de most valahogy eszembe sem jutott.
Aznap azért már görcsöltem kicsit, de nem akartam megfutamodni.
Fölkísért a nagyfiam is, biztatott, olyan édesen tartotta bennem a lelket, mert akkor azért volt bennem olyan, hogy mi lenne ha inkább hazamennénk.
A műtétről sem írok különösebben, gondolom azt is olvastátok már hogy működik, mondjuk hihetetlen élmény, azt kell mondjam, 18 perc volt ajtónyitástól ajtócsukásig, fájdalom semmi, az asszisztensek, orvosok kedvesek, profik, mint mondjak.
Nekem utána sem volt fájdalmam. Hazafelé ugyan a szememet kinyitni nem tudtam, a cseppentéshez is két ujjat kellett szétfeszíteni. Olyan érzés volt, mint amikor beleütnek a szemedbe (nem a fájdalom miatt), és utána rettentően könnyezik. Ez kitartott egész estig, másnap pedig semmi nem volt.
Ja, a látásom. Hát az nem volt az a katartikus, LÁTOK......, mint a kolleganőmnek. Na, jó, másnap gyakorlatilag minden homályos volt. Olvasni viszont, a legapróbb bolhapöttyöt is láttam. Szóval az 1 napos kontrollon nekem látásélességet nem is néztek, nekem olyan egyszerűen nem volt. Megkaptam az előírást, miből mennyit csöppentsek, 1 hét múlva találkozunk.
Minden reggel a tükör volt a támpont. Milyen közelről látom magamat. S minden reggel egy picivel távolabb állhattam. De a távollátásom az katasztrofális volt, mintha párában jártam volna. Néha szédültem is a közel és távollátás közti óriási különbségtől. A közelim viszont olyan tiszta volt, hogy szinte fájt.
Az 1 hetes kontrollon a jobb szemem 20!!! %-os volt, a bal 50. Nem az a dokinő vizsgált, aki megműtött, nem is volt túl beszédes, de kénytelen voltam rákérdezni, valami baj van? (Magamban persze teljesen bepánikolva azt üvöltöttem: Nem igaz, hogy pont az én szememet kellett elcsesznetek!?).
Nincs semmi baj, mondja, csak átment a szemem (mindkettő), minuszosba. Meg kell várni, hogy 0-ás legyen. Tudok jönni 2 hét múlva?
Naná, imádok Peste járkálni, majd kétórás út 15 perc miatt. Igen, mérges voltam. Magamra. Mégse kellett volna belemenni, tessék, elcseszték a szememet, se pénz se posztó.
Közeli ismerőseim megszokták lassan, hogy néha rájuk bámulok, mint a birka, ezzel szoktam tesztelni, hogy mennyire látok. S azért valamennyit mindig alakult. A legrosszabb az volt, amikor egy egész jó nap után másnap újra kevésbé láttam. Az mindig nagy csalódás volt.
A három hetes kontrollnál kértem, hogy az a dokinő vizsgáljon, aki megműtött. Nagyon kedves volt, mindegyik szemem javult valamennyit, a jobb már 35 %-os (micsoda előrelépés). Elmondta, hogy ez most kicsit türelemjáték, nagyon nagyok voltak a dioptriák, amiket le kellett venni, s valóban, átmentek minuszosba a szemeim, de nyugodjak meg, teljesen rendbe fog jönni. Ja, és a hullámzás, mármint hogy egyik nap jobb, másik nap újra gyengébb, ez is természetes, még gyógyul a szemem. Találka két hét múlva, az 5 hetes kontrollon.
Most itt tartok, szombaton megyek az 5 hetes kontrollra. Az elmúlt két hétben nagyon sokat javult a szemem, a tobradexet abba lehetett hagyni, már csak műkönnyezek.
Olvasni változatlanul mindent, a legapróbbat is, és a távoli is nagyon szépen alakul. Most már nem aggódok, viszont annál jobban örülök, csuda jó dolog LÁTNI, szemüveg nélkül. Bár néha még most is föltolom az orromra a nemlétezőt, nem hiányzik a szemüveg, de nem ám.
Tudom, még nagyon friss ez az egész, hogy bárki is fogja magát, és rohanjon megműttetni magát, de majd jelentkezem később is, hátha vannak sorstársaim, akiknek ez reményt jelent a szemüveg nélküli élethez.
Szép napot mindenkinek!
Anyának lenni
Pici lányom tegnap lett 5 éves! Mintha tegnap lett volna, mikor megszületett. Egy szülinap is alkalmas arra, hogy megálljunk, és elmerengjünk picit.
Mennyi mindent kaptam tőled, mennyivel több lettem általad, kicsi drágám. Köszönettel tartozom Neked, azért, hogy vagy, azért, hogy másodszor is anya lehettem.
Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor 10. hetes terhesen vérezni kezdtem, mennyire féltettelek. Berohantam a kórházba, ott csináltak egy UH-t, és ott voltál virgoncan, mint a Shrekből a mézeskalácsfigura, pont úgy néztél ki, és rúgtál egy hatalmasat. Végigcsináltad velem az építkezést, ott a pocakomban, nem is híztam el! Te viszont nőttél-nőttél szorgalmasan, alig bírtalak cipelni.
Engem kicsit kimerített a munkásokkal való örökös harc (apa ezt szépen átpasszolta rám), a hormonjaim a fejük tetején voltak, de a szobád elkészült időre.
Aztán azon a bizonyos hajnalon, amikor jelezted, hogy itt az idő, annak ellenére rohantam a kórházba, hogy a tesód születésénél megfogadtam, ha lesz következő, akkor inkább otthon "szenvedek" amíg lehet. Hiába, sok idő eltelt kettőtök születése között. A kórházban azt mondták, nem biztos, hogy aznap megszületsz, de haza már nem engedtek. Veled nem is vajúdtam, édes. Csak hevertem egész nap, néha el is szunyókáltam. Rendszertelenül jöttek a fájások. Késő délután megvizsgált a doki, és azt mondta, itt az idő. S attól, hogy fölálltam, mintha egy lavina indult volna meg. Nagyon ki akartál bújni. Nem telt bele 20 perc, és a karomban voltál. 4100 grammal és 56 centivel nem voltál épp pici baba, az a húsz perc, tömény szenvedés volt. De abban a pillanatban elfeledtem, ahogy oda tettek a mellemre.
Minden percre emlékszem, kincsem, mert annyi sok élményünk van. A tüneményes mosolyod, az első lépések, az első szavak. S azóta a folyamatos, óriási fejlődés, amin keresztül mentél, keresztülmész. Egy csoda, hogy az anyukád lehetek. Köszönöm, hogy része vagyok az életednek drágám, nagyon boldog szülinapot!
Mennyi mindent kaptam tőled, mennyivel több lettem általad, kicsi drágám. Köszönettel tartozom Neked, azért, hogy vagy, azért, hogy másodszor is anya lehettem.
Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor 10. hetes terhesen vérezni kezdtem, mennyire féltettelek. Berohantam a kórházba, ott csináltak egy UH-t, és ott voltál virgoncan, mint a Shrekből a mézeskalácsfigura, pont úgy néztél ki, és rúgtál egy hatalmasat. Végigcsináltad velem az építkezést, ott a pocakomban, nem is híztam el! Te viszont nőttél-nőttél szorgalmasan, alig bírtalak cipelni.
Engem kicsit kimerített a munkásokkal való örökös harc (apa ezt szépen átpasszolta rám), a hormonjaim a fejük tetején voltak, de a szobád elkészült időre.
Aztán azon a bizonyos hajnalon, amikor jelezted, hogy itt az idő, annak ellenére rohantam a kórházba, hogy a tesód születésénél megfogadtam, ha lesz következő, akkor inkább otthon "szenvedek" amíg lehet. Hiába, sok idő eltelt kettőtök születése között. A kórházban azt mondták, nem biztos, hogy aznap megszületsz, de haza már nem engedtek. Veled nem is vajúdtam, édes. Csak hevertem egész nap, néha el is szunyókáltam. Rendszertelenül jöttek a fájások. Késő délután megvizsgált a doki, és azt mondta, itt az idő. S attól, hogy fölálltam, mintha egy lavina indult volna meg. Nagyon ki akartál bújni. Nem telt bele 20 perc, és a karomban voltál. 4100 grammal és 56 centivel nem voltál épp pici baba, az a húsz perc, tömény szenvedés volt. De abban a pillanatban elfeledtem, ahogy oda tettek a mellemre.
Minden percre emlékszem, kincsem, mert annyi sok élményünk van. A tüneményes mosolyod, az első lépések, az első szavak. S azóta a folyamatos, óriási fejlődés, amin keresztül mentél, keresztülmész. Egy csoda, hogy az anyukád lehetek. Köszönöm, hogy része vagyok az életednek drágám, nagyon boldog szülinapot!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)