Világéletemben könyvmoly voltam, már alsós koromban könyvet kértem ajándékba, bizony. Az olvasás szeretete mai napig megmaradt, inkább bújok ágyba egy jó könyvvel, minthogy valamelyik barom sorozatot nézzem a tévében.
Amikor a fiam megszületett, meg voltam győződve róla, hogy nincs a világon még egy ilyen édes, drága, okos, szép, egyszóval tökéletes gyerek. Ez mostanra annyiban változott, hogy született még egy tökéletes a családba, lány formátumban.
Imádtam anyának lenni, foglalkozni vele, s nagyon hamar elkezdtem neki meséket olvasni. Szerette is anya meséit, még ötödikes korában is ültem az ágya szélén, és olvastam, igaz, akkor már ifjúsági regényt.
Amíg kisebb volt addig a verses-mesés könyvek voltak a menők, aztán rátértünk a klasszikusokra. Micimackó, újra kisgyerek voltam, miközben olvastam, ugyanúgy élveztem, ahogy a fiam. Óz, a csodák csodája, imádtuk. Andersen mesék, milyen gyönyörűek, s csodálatos a fordítása, most újra olvasom a lányomnak, s ő még nem ismerte a bájos szót.
Dzsungel könyve, még a világ is megszűnt körülöttem annak idején olvasás közben, s majdnem ugyanazt a varázst éreztem felnőttként, a fiamnak olvasva.
Viszont meg voltam győződve, hogy az olvasás szeretete is tovább örökíthető, ne csak a nagy dumájában hasonlítson rám az a gyerek! Sajna tévedtem. Ugyan nagyon hamar megtanult olvasni (úgy mentünk suliba), viszont magától rá nem tette a kezét egy könyvre sem. Úgy hetedik környékén már szívtelen voltam, és nyárra kötelező olvasmányként elő-előírtam neki egy-egy könyvet. Elolvasta, de jellemző, hogy két hónap múlva már a címére sem emlékezett. Aztán az idén nyáron (16 éves a drágám) föltűnt neki a marha hosszú, töméntelen sok könyvvel teli szekrényén néhány Agatha Christie regény.
A tíz kicsi négerrel kezdte, aztán elolvasta az összeset, és nem volt elég. Újra kezdte az elején. Közölte, hogy ez a nő zseniális, persze a legjobb regénye A tíz kicsi néger, de a többi is szuper.
Most meg rákapott az indiánregényekre. Ja, ja, Vadölő és társai. Félórán keresztül ecsetelte nekem, hogy szinte látta maga előtt a Nathaniel Bumppot, amint támaszkodik a puskájára, és csak néz maga elő, aztán elindul, és igen, le tudott mondani a szeretett nőről (Nyomkereső) a barátja kedvéért, ez a férfi a becsület, a tartás példaképe, s ma már nincs ilyen.
Egyébként valószínű igaza van. Én mindenesetre örülök neki hogy megjött a kedve az olvasáshoz, James Fenimore Cooper regényeiből rosszat nem tanulhat.
Jövőre megmutatom, hol találja a Fable regényeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése